Pocak pajtás és a menyasszonyi karkötő.. : )

Olykor kell egy gyöngyszemű kis segéd is ahhoz, hogy

a munka is gördülékenyen mehessen.

Kunt Ernő: Az ember néha képpé válik

• Lehunyom szememet,

  mint kinek a világgal semmi dolga

  festek, írok, filmet vetítek

  belülről a szemhéjamra.

  
  

  Az ember néha képpé válik.

  Néha kirajzolódnak előtte életek.

  Köztük a magáé.

  S képpé állnak össze előtte

  a viszonylatok, események, dolgok.

  Máskor képtelenségek rajzolják át képességeit.

  
  

  Az ember néha képpé válik:

  s szorongatják a keretek,

  mert ami fontos,

  de nem tudja megnevezni,

  azt az ember sokszor képbe menti.

  Képekbe,

  miknek léte egy pillanat:

  az ember a levegőbe húz vonalat

  és színeket lát és bólogat:

  és képpé áll és foszlik a pillanat

  és tűnik és gyűlik

  valahol: tudat alatt.

  
  

  Az ember néha képpé válik.

  Vonalból, foltból, színből

  rejteket készít magának.

  Már nem ábrázol, már nem áltat.

  Már semmi más csak önmaga képe.

  Felfüggesztve a magány keretébe.

  
  

  Az ember néha képpé válik.

  Hátha így rátalálhat a másik,

  aki tudja, hogyan kell őt nézni,

  ki látni tud és nem beszélni,

  akinek tekintete varázsol,

  aki kiszabadítja a képből

  azt kit ábrázol.

  
  

  Az ember néha képpé válik...

  ... vagy várja csak,

  hogy egyszer majd azzá válik,

  hogy történik valami végre vele:

  egy képbe emeli valaki

  megváltó keze...

Dallamos délelőtt.

"Esti mese". : )

Gazdag Erzsi:
Mese a szerelemről

Hol volt, hol-nem-volt-ország
hol-nem-volt közepén
volt egy hol-nem-volt tölgyfa.
S a tölgyfa tetején
élt egy világszép leányka,
s egy világszép legény.
S mert égig ért a tölgyfa,
az égben laktak ők,
tükörfalú szobában
a két szép szeretők.
A tükrök visszaverték
rózsálló arcukat:
ezerré sokszorozták
ölelő karjukat.
Hol-volt,-hol nem volt ország...
Ott élnek gondtalan,
örökös szerelemben,
örökké boldogan..

Az ékszerek élete.